A cím – már most megmondom – nem pontos. Túl általános,
túlságosan bárkire ráhúzható. Ez nem bárkinek a problémája, ez egymagam baja,
nem beszélhetek hát a többiek nevében. Mégis célja volt annak, hogy „elrontottam”
a címet, méghozzá az, hogy ezt a bevezetőben tisztázhassam, mert olyan nagyon
sokszor futok bele abba a hibába, hogy mindenki vagy bárki nevében beszélek,
közben meg csak saját magaméban tudok.
Valami különlegeset akarok csinálni az életben. Valamit, ami
csak rám jellemző, s amit más nem tud utánam csinálni. Hogy nélkülözhetetlen
lehessek valamilyen szinten, de mégis legyen meg az autonómiám, hogy bármikor
visszavonulhassak, ha azt soknak érzem. Nem akarok óriási felelősséget, csak
egy nyugis életet, ahol elég pénzt keresek, és most már azt is tudom, hogy a
legboldogítóbb az lenne, ha ezt a pénzt nem akármivel keresném meg, hanem
valami olyasmivel, amit csak én adhatok a világnak, az embereknek. Igen, itt
talán a világ kicsit erős szó, mert valójában nem akarok – mint már korábban is
mondtam – akkora felelősséget, hogy az egész világ lesse, hogy mit csinálok.
Csak mondjuk egy kisváros tiszteletbeli tagja szeretnék lenni, ahol talán
tudják majd, hogy á, ő az, aki ezt és ezt csinálja… nos igen, de mi lenne az az
„ez és ez”, amiben én örömömet lelném?
Őszinte leszek, nagyon beleuntam abba, hogy másoknak dolgozzak, és más mondja meg nekem, hogy meddig kell a munkában bent lennem, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy összesen valamennyi szabadnapom lehet csak (ami kevesebb, mint egy hónap), és több még véletlenül sem, mert itten dolgozni kell, nem napot lopni. Azzal egyébként nincs bajom, ha korán reggel el kell kezdeni dolgozni. De az hiányzik például az egyetemi életből, hogy a dolgokat akkor tanultam meg a vizsgákra, amikor éppen én szerettem volna, vagy időm volt, és szervezhettem pihenésképpen más programokat más emberekkel, nem az volt, mint a munkában, hogy a telefonomat sincs időm elővenni, meg a pékségbe sem mehetek ki, mert ha kimegyek és történik velem valami, akkor nem fizet a biztosító… Még a gimnáziumból is kimehettem a kisboltba csokiért, innen pedig nem mehetek sehová, amíg le nem járt a munkaidőm. Abból a szempontból viszont nincs okom panaszra, hogy bár nyolc órában vagyok beállítva egy napra, de nyolc órán keresztül nagyon kevésszer kell ott maradnom. Általában hat és fél óra után leléphetek, de ha ott kellene maradnom, az persze már sokkal rosszabb lenne. Később érnék haza, még ennyi szabadidőm sem lenne, mint most stb stb. Amin igazából változtatnék, az a szabadnapok száma. Növelném őket úgy kb mondjuk duplájára. Van hat hét betegszabadságom, de természetesen ezt sosem használom el, annyiszor azért én sosem vagyok beteg. Jó lenne mondjuk, ha ennek a betegszabadságnak mondjuk a fele valahogy átvarázsolódnak tényleges szabadsággá, amikor is hazautazhatok Magyarországra, vagy kivehetem úgy, hogy M.-val elmehetünk akkor kettesben valahová. És természetesen neki is ugyanannyi szabadsága lenne, mint nekem. Na jó, még őszintébb leszek, nekem most 27 nap szabadnapom van. De én még ennél is többet akarok, mert ilyen mohó dög vagyok. Meg persze az is zavar, hogy alkalmazkodnom kell a munkatársaimhoz is, nem vehetem ki akármikor ezt a 27 napot, és lehet, hogy ha jobban belegondolok, akkor ez itt a fő legnagyobb baj. Nem voltam a családommal együtt karácsonykor már vagy három éve. És szeretnék hazamenni karácsonykor Magyarországra, nem kevesebb, mint két hétre. Aztán jó lenne két hetet nyáron is hazamenni, de persze ez jobban megoldható, mert a nyár hosszú és még ünnep sincs benne, tehát nem kell nagyon versengenem a munkatársaimmal. De például egy másodlagosan fontos dolog lenne, mondjuk a húsvét vagy a saját szülinapom, de „szerencsére” pont van egy munkatársam, aki ugyanakkor ünnepli ezt a retkes szülinapot, mint én. Tehát még ebben is versengenem kell, bár ez a szülinap nem olyan kardinális dolog, mint a karácsony.
Mindig is vonzottak a művészetek. De ebbe majdnem minden, amit el tudsz képzelni, beletartozik. Azt tudom inkább felsorolni, ami nem: színjátszás, videó- és filmkészítés. Ezek azok a dolgok, amik nagyon távol állnak tőlem, és ha esetleg gyakorolnám őket, vagy valaki tanítaná nekem, akkor sem akarnám csinálni, mert a szereplés, rendezés-szervezés mindenféle formájától borsózik a hátam. Ha muszáj lenne egy színdarabban szerepelnem, megtenném ugyan, de pocsék lennék, mert nem tudok színészkedni, és görcsösen adnám elő az egészet, ráadásul tutira túl halkan mondanám a szöveget és senki nem értene semmit. Szóval a többi, ami kimaradt, az vagy érdekel és űzöm/űztem, vagy érdekel, de még sosem csináltam, viszont szívesen kipróbálnám. És most azért nem sorolok föl belőle egyet sem, mert nem tudok egyet kiemelni belőle. Nincs egy sem, amiből (véleményem szerint) kiemelkedően teljesítenék. De ennek ellenére a munkámat, amiben boldog vagyok, valami ilyesmi dologban képzelem el.
A legnagyobb bajom, hogy ezeknek a művészeti ágaknak az űzéséhez is, ha már pénzt szeretnék belőle keresni, muszáj emberekkel valamiféle kontaktusba bonyolódnom. Ami, tudom, hogy semmiképpen nem kerülhető el, és igazából nem is akarom elkerülni, de azért eljátszom a gondolattal néha, hogy mi lenne, ha például csak úgy random kötögetném a sálakat, és hirtelen valami számláló összeszámolná őket a hónap végén, és aszerint kapnám a fizetésemet a számlámra. Nem lenne rossz, de ilyen nem létezik. Ha kötött sálakat akarok eladni, ahhoz valamiképpen promóznom kellene magam. Még mindig azt gondolom, hogy erre az instagram a legjobb hely, de nehéz úgy rávennem magamat, hogy bármit is alkossak, ha egyedül az a célom vele, hogy bekövessenek instán. Pedig ahogy ezt leírtam, furcsa módon egy halvány motivációmorzsa éledt bennem, és még az is lehet, hogy mégis elkezdek valami effélét. Milyen homályosan fogalmaztam! Nyitva hagyom magamnak a kaput arra, hogy mégis visszavonulhassak, és ne tegyek semmit. Csak eljátszom a gondolattal, hogy megteszem, de ott a homály védőburka, amibe simán visszaléphetek, ha legyőz a lustaság. (Pont, ahogyan az előző bejegyzésben is írtam.) Tényleg olyan ez, mintha a lustaság lenne az a posvány, ami újra és újra visszaránt magába. A lustaság miatt nem vagyok hajlandó ténylegesen tenni az álmaimért, és azt hiszem miatta, hogy ezek nem igazi álmok. Az a homály, amit a magamnak tett ígéreteim köré építek nemcsak védelmezés céljából van ott, hanem azért is, hogy engem visszatartson a boldogsághoz vezető úton. Persze vannak dolgok az életemben, ahol ez a homály és lustaság egyáltalán nem hatnak rám. Például az a motiváció, amivel kiköltöztem Németországba, nos azt semmiféle lustaság nem akadályozhatta meg, és ott nem győzhetett le engem senki. Pedig az sem volt egy biztos dolog. Sőt, még lehet, hogy sokkal ismeretlenebb és veszélyesebb is lehetett volna, de én nem gondoltam ebbe bele, és igazából, ha most visszamennék az akkori énemhez, akkor is csak biztatni tudnám őt, hogy de igen, gyere csak ki, mert nagyon jó lesz, és nagyon szuper vagy, hogy ezt megcsinálod. Annyit változtatnék viszont, hogy azt az időt jobban kihasználnám, amikor még nem tudtam dolgozni a nyelvtudásom kevéssége miatt, és nem izgultam volna akkor minden miatt. Mert hát mikor már kint voltam, akkor már féltem mindentől, pedig utólag visszagondolva, nem kellett volna. A bénító félelem csak megakadályozott engem abban, hogy kibontakozzam, és elinduljak egy úton kicsit előbb, hogy jobb ember és társ legyek. Meg persze abban is, hogy kitaláljam, hogy mi a fenével akarom eltölteni az életemet. Egyben biztos vagyok: azzal nem akarom tölteni, hogy minduntalan arról írogatok egy blogba, hogy még mindig nincs vállalkozásom, még mindig nem adtam el egy festményem és egy kötött tárgyamat, ruhámat sem, meg még mindig nem szeretem a munkámat. Jó, mondjuk ez így nem is igaz, hogy nem szeretem, mert igazából a takarításban is vannak részek, amiket szeretek. Például imádom felmosni a padlót. Nem tudom, miért, de marha jó érzés. Főleg, mikor mondjuk nagyon koszos, mondjuk több hetes elszíneződés van rajta a járkálástól, és akkor végre felmoshatom a fliesengrunddal (bocsi, nem tudom lefordítani, hogy ne több soros magyarázat legyen, úgyhogy ennyi, ez a tisztítószer), és utána gyönyörű világos színű lesz, és semmiféle karcolásnyom, semmi cipőcsík nem lesz többé rajta, hanem tényleg olyan, mintha frissen lenne lerakva a padló… hmm, hát ezt imádom. Meg utána felmoshatom azzal a tök jó illatú padlóápolóval, ami ráadásul még szép rózsaszín is (persze ez a szín a padlón nem látszik, csak az üvegében meg a vödörben). Úgyhogy ilyen satisfactionök jutnak nekem egy-egy napra… a padlófelmosás. Nem mindig kell persze ennyire alaposan felmosni, de mikor már úgy érzem, hogy nagyon unom a munkám, akkor betervezek magamnak ilyen dolgokat. Momentán épp folyik is egy ilyen „projektem” a munkahelyen. (Tök jó érzés így hívni.) Épp azokban a szobákban végzem ezt az alapos padlótisztítást, ahol minden nap takarítok, abban a tizennégyben, ahol az én pácienseim laknak a klinikán. Tök jó, mert másnap, mikor bemegyek a szobákba, gyönyörködhetek a csodás padlókban, és mindenképp meglátszik, hiába tiszta homok meg csokipapír az egész, én akkor is látom, hogy nincs összekarcolva, nincs sehol fekete folt, hanem szép homogén kék. Szóval vannak szép részei a munkámnak. Nem is beszélve arról, hogy az emberek milyen boldogok, hogy én mindent szépen megcsinálok nekik, ők meg csak pihenhetnek nyugodtan, hiszen ezért vannak itt. Szóval még ez is pluszban jó, hogy örömet okozhatok nekik. De mégsem az igazi. Én nem ilyesmivel szeretnék örömet okozni másoknak. Valami maradandóbbal. A takarításom nyoma másnapra odavész, hisz minden nap kezdhetem elölről, ugyanolyan sok homok és por van mindig mindenhol. Ebből is látszik, hogy mivel bennem van az, hogy örömet okozzak, meg élvezem végül is a kedves szociális interakciókat (amikor úgy értékelem, hogy na, ez jól sikerült, nem viselkedtem totál hülyén), ezért semmiképp sem szeretnék remeteként élni, de néha van olyan hangulatom, amikor erősen vágyom ilyesmire. Egyezzünk meg abban, hogy ne legyen túl sok szociális interakcióra szükségem, de azért ne legyen túl kevés sem. Tehát egy egészséges balanszt szeretnék valahogy megtalálni. Éppen ezért nem akarok tanító lenni, aminek eredetileg tanultam. Az már túl sok ember, túl sok interakció, és minden nap végére teljesen ki lennék, mint ahogyan a gyakorlaton is ki voltam. Nem mondom, élveztem a gyakorlatot is, de csak azért, mert nem volt rajtam igazi felelősség. Nem rajtam múlt 24 gyerek tudása, fejlődése, én csupán pár órát tartottam nekik egy nap, de ténylegesen fegyelmeznem nem kellett egyáltalán, sehová nem vittem őket egymagam, se kirándulásra, se sehova, még könyvtárba sem, mindig ott volt valamelyik tanítójuk velem. És az igazi ok, amiért élveztem a gyakorlatot, az nem a tanítás volt, hanem az, hogy újra iskolában lehettem, mint egy diák. Amikor elmentem velük erdei iskolába, bár tanítóként mentem, de igazából gyerek minőségben voltam ott, mert a gyerekek barátja voltam és nem tanáruk. Az egész időmet velük töltöttem, és én is játszottam, nem pálinkáztam esténként a két tanítójukkal, mert igazából nagyon elfáradtam estére, és aludtam. Nem is találtam meg semennyire sem a közös hangot a tanítóikkal. Feljebbvalóimnak tekintettem őket és nem egyenrangú félnek. Sajnáltam kicsit, mert emiatt kissé szégyenkeztem előttük, de én akkor is gyerek voltam még, és még most sem érzem magam másként. Persze az is igaz, hogy egyiküktől megtanultam, hogy lehet valaki egyszerre gyerekesen őrült és felnőtt családanya illetve tanító is minden felelősséggel együtt. Persze ez a tanító olyan szabadszellemű volt, hogy azt mondta, máshol nem is érezné jól magát, csakis abban az iskolában, mert máshol őt meg akarnák zabolázni, és ő azt nem tudná elviselni. Mégis őrajta éreztem, hogy furcsának talál engem, és azt, hogy nem vagyok nyitott a nálam tíz évvel idősebbekkel való barátságkötésre. De az is lehet, hogy ezt csupán csak én képzeltem oda. Na, mindegy, elég a kitekintésből, ezt a tanári múltamat már le szeretném zárni végre, mert nem szeretném ezt csinálni. Magamat szeretném valami módon a művészeteken keresztül kifejezni, és ebben is dolgozni. Nem mint művész, hanem mint szabadúszó… alkotó. Persze már most is ezt csinálom. Ez a blogom is önmagam kifejezése, csak éppen nem munkaként végzem, hanem hobbiként. Viszont írni végtelenül szeretek. A gondolataimat leírni mindig is szenvedélyesen szerettem, csak sokszor szégyelltem őket (de tényleg, akkor okkal, mert igen bugyuták néha), és csupán egy füzetbe írogattam őket. Próbálkoztam regényírással is, de felhagytam vele. Most pedig ez van, írom a gondolatfolyamot, ami egész nap összegyűlik bennem, miközben a munkában vagyok, vagy a vonaton ülök hazafelé jövet (reggel nem, mert akkor még mindig alszom). Valamit majdcsak kitalálok, hogy elindulhassak, vagy legalábbis további lépéseket tehessek álmaim megvalósítása felé, és remélem az álmaim rövidesen sokkal jobban kirajzolódnak majd, mint most, mert teljesen biztos vagyok abban, hogy eddig még azért nem tudtam kitalálni a következő lépést, mert én magam sem tudom, mi felé szeretnék haladni. Egy biztos: amint kitaláltam valamit, leírom.
Szeretettel
hajnaliharmat