Vége.

Gondolathalmaz

Most egy teljesen más módon fogom lezárni ezt a blogot, mint eddig. Rendes elköszönéssel, és a posztjaim nem törlésével. Már régóta nehezemre esett posztolni ide, mert tudtam, hogy maga a blog teli van olyan reklámokkal, amiket én nem szeretnék, hogy ott legyenek, mégsem tudom őket kitörölni. A wordpress maga helyezi el őket, és ezzel elcsúnyították az amúgyis nagyon korlátozott szerkeszthetőségi lehetőségekkel rendelkező blogomat. Ráadásul csak a laptopról tudtam bele posztolni, ugyanis nem nagyon enged más jellegű dolgot kitennem, mint szöveget. Ezért döntöttem úgy, hogy régi jó barátomhoz, a tumblr-höz fogok fordulni, és visszatérek oda. Régebben évekig aktívan írtam oda a gondolataimat, és úgy éreztem, ott szabad lehetek, hiszen engedélyezve volt a html szerkesztés is, ráadásul sokkal több téma közül lehet ott választani, nem is beszélve arról, hogy külön felület van kép, szöveg, videó, hanganyag stb. feltöltésére, és ezáltal teljesnek érezhetem ott a blogolás élményét. Ráadásul nincsenek reklámok sem. A telefonos felülete is egészen tűrhető, úgyhogy úgy sem fog elmenni a kedvem bármit is kitenni, ha éppen nem áll rendelkezésemre laptop. Úgyhogy a blogom új címe (nem sok változtatással) http://hajnaliharmat.tumblr.com

Minden jót, nektek, és aki olvasna engem tovább, az most már itt teheti meg. Szép estét, minden jót!

Motivációm visszaszerzése és történések

Gondolathalmaz

Mostanában eléggé sok motivációm van mindenhez, amit csak kigondolok. Sokáig egyfajta dermedtségben éltem; nem igazán mertem semerre sem mozdulni, mert azt gondoltam, túl sok minden érdekel, és nem fogok majd tudni teljes lélekkel mindenre koncentrálni. Kiderült, hogy mégis tudok, de ehhez el kellett hagynom az olyan dolgokat, amiket csak magamra erőltettem, és igazából nem én akartam velük foglalkozni. Ilyen volt a rajzolás, amiről már egy áprilisi bejegyzésemben írtam. Aztán ilyen volt az, hogy olyan emberektől inspirálódjak, akikre igazából nem is akartam hasonlítani, és ilyen volt az is, hogy olyan emberek barátsága után futottam, akikről kiderült, hogy igazából nincs szükségem rájuk az életemben, és végre azok felé fordulhattam teljes szívvel, akik igazán viszonozzák az odafigyelésem és a szeretetem.

Igen, ez utóbbi dolgon eléggé fenn voltam akadva egy ideig, mert senkivel nem szeretek haragot tartani, és azt hittem, hogy ezzel az illetővel haragban vagyunk, aztán kiderült, hogy semlegességben voltunk, és ebből az állapotból két hónap alatt sem tudtam kihúzni a kapcsolatunkat, úgyhogy úgy döntöttem, elengedem a dolgot – de előtte még valamilyen úton módon közölni is fogom ezt vele, csak még várok a megfelelő pillanatra, meg a szívem mélyén még él egy halvány reménysugár, hogy hátha rosszul ítéltem meg a helyzetet, és tévedek, de… hát erre, valljuk be, kicsi az esély ennyi idő elteltével. Mindnyájan dolgozunk, mindnyájan el vagyunk foglalva dolgokkal, nem hiszem el, hogy valaki nem tud 5-10 percet arra szánni, hogy pár mondatot visszaírjon hetente, esetleg netalántán visszakérdezzen, hogy én ugyan hogy lehetek, mizu velem. Szóval hiába a munka, hiába a tanfolyam, hiába minden. Én is ugyanolyan elfoglalt vagyok, mégis van időm válaszolni a barátaim leveleire. Még várok azért egy kicsit, de egy részem tudja, hogy ez ennyi volt.

Annyira érdekes ez egyébként, hogy mennyi jó barátom volt gimnáziumban, egyetemen, és most már közülük a kis töredéke maradt csak meg. Persze tudom, hogy ennyi emberrel nehéz is lenne mondjuk napi szinten kapcsolatot tartani, és ezt nem is vártam volna el. Nekem sem lenne időm velük, mindenkivel ilyen gyakran beszélni, találkozni meg pláne nem. Ennek ellenére, én mindnyájukat jó barátaimnak tartottam, és az iskolák befejezése után én tettem is kísérleteket arra, hogy fenntartsuk a barátságot, de valahogy nem ment, és nem miattam. A másik fél érdektelensége miatt nem ment. De persze az is lehet, hogy nem szerettek engem ezek az emberek, ami egyébként nem baj, mert nem szerethet mindenki. Csak az iskolában meg úgy tűnt, hogy ennek pont az ellenkezője igaz, viszont amint kiléptünk az iskolából, vagy amint már nem voltunk csoporttársak az egyetemen, egy találkozót nem lehetett velük összehozni. Ilyen élményei biztos, hogy mindenkinek vannak, sőt szerintem ezek még elég lightosak, mert sokak meg konkrétan csalódtak emberekben, ami miatt nem működhetett tovább egy barátság, de nálam hála istennek ilyen nem volt. Csupán csak kiradírozódtak ezek az emberek az életemből… azaz kiradírozták magukat az életemből. Vagy ők radíroztak ki engem.

Igazából jobb is, mert azok maradtak mellettem, akik igazán szeretnek, és akiket én is igazán szeretek, és ez mindegy, hogy mennyi ember.

Az Instagramon volt egy hónapja egy nagyobb gyomlálásom azok között, akiket követek. Megvizsgáltam, hogy az adott ember posztjai motiválnak-e valamire, jó érzéssel töltenek-e el, vagy érdekel-e igazából annak a személynek a munkássága. E szerint maradt valahány ember, akiket követek, és ez egy elég szigorú szabályrend, ami szerintem töröltem embereket, s ezt alkalmazom is azóta az új embereknél, akiket bekövethetnék.

Valami átkattant bennem a német nyelvvel kapcsolatban is. Egyik nap, amikor a munkahelyi handoutot olvastam az egyik részlegvezetői gyűlésről, akkor jöttem rá, hogy basszus, majdnem mindent szó szerint értek már ebben a szövegben, és amikor itt kezdtem dolgozni, még csak nagyon kis részét értettem, és akkor azt gondoltam, hogy lehetetlen megtanulnom németül, de tessék, mégis sikerült. Az óta pedig minden pillanatot megragadok, hogy gyakoroljam a németet: németül olvasok, német videókat nézek, miközben eszek (mert evés közben, ha egyedül vagyok, mindig nézek valami videót), németül próbálok posztolni az instagramon a képeim alatt, és néha még itthon is inkább németül beszélek. Ez is egyébként így szeptember elején történt. S mindezt csak azért, mert értem a handoutot, amit régen nem értettem, és most már tudom, hogy ha elég könyvet elolvasok németül, akkor végül azokat is teljesen érteni fogom, és úristen mekkora szókincsem lesz! Németül egyébként mesét nézek, méghozzá a Múmint, amiről kitettem egyik nap egy képet Storyba, hogy ki ismeri, de senki nem ismerte. Számomra ez tök fura, mert azt hittem a Múmin nagyon híres mese. Persze nem német, hanem skandináv mese, de németül nagyon sok rész fönt van belőle a youtube-on. Ilyenkor örülnék, ha a kedvenc német youtuberem, Ingrid több beszélős videót töltene föl, de hát nem lehet megszabni a kreativitásnak sem, hogy mikor jöjjön, meg hogy a művésznek mikor jöjjön ihlete. Mert igen, én Ingridet egy igazi művésznek tartom. Ő is rengeteg mindennel foglalkozik egyszerre, meg mellette próbál a depresszióján úrrá lenni, és folyamatosan fejleszti magát mindenféle önsegítő könyvekkel meg terápiával. Amikor megnézek egy videóját, teljesen übermotivált leszek, és én is valamit csinálni akarok. Aztán most úgy érzem, hogy már teljesen sokáig meg tudom tartani ezt a motivációt, ami most jött így szeptemberben. Hiába, az ősz a kedvenc évszakom, mégis mit vártam? De már közben eléggé téli hangulatom is van, mivel a boltokban már kinn vannak a karácsonyi édességek meg teák, meg az időjárás is eléggé esős és szürke. Ez most mind borúsan hangzik, tudom, de engem boldoggá tesz ez az idő, és szerintem emiatt is vagyok most ennyire kreatív.

Amit még csinálok, az a kötés. Újra. A tavalyi évben szinte semmit nem kötöttem, és amit mégis, azt nagyon nyögvenyelősen sikerült, és még nem is lett szép sem. Most viszont a másfél éve abbahagyott zoknim párját megkötöttem, míg vártam az izlandi pulcsimhoz rendelt izlandi gyapjúfonalaimra. Igeeen, izlandi mintás pulóvert szeretnék kötni, most ez a legújabb projektem. Amikor megérkeztek a fonalak, kicsit elbátortalanodtam, és egy hétre félreraktam az egészet a sarokba, de most (külső unszolásra is) csak elkezdtem kötni a pulcsit, és eddig úgy gondolom, jól haladok (ahhoz képest, hogy ma kezdtem el). Legszívesebben persze még most is kötném, de már sötét van, késő van és fáj a kezem is. Ha ez készen lesz, nagyon büszke leszek, de még az agyam hátuljában egy csomó ötlet van, hogy még miket szeretnék megkötni, úgyhogy szerintem egész télen elleszek ezekkel.

Valami módon már régóta az instagramos képeimen is szeretnék változtatni. Meguntam kicsit azokat az egyforma természet makrókat, amiket mindig tolok, s úgy gondoltam, mivel talán több időt leszek a négy fal között ebben az időszakban, inkább flatlayekkel kéne próbálkoznom. Persze nem azokkal a professzionális flatlayekkel, ahol minden fényben van, és ilyen-olyan softboxokkal van bevilágítva, hanem egyszerű kis művészi unprofesszionális beállításokkal, amik tükröznek engem, de attól legyenek szépek.

S végezetül, a szociális fóbiámon is kell még dolgoznom, úgyhogy idén elmegyek a munkahelyi karácsonyi ünnepségre, amitől most úgy gondolom, nem félek, de majd kiderült akkor, hogy ott mi lesz. Egyetlen célom van, hogy valami jót egyek, mert a helyszín itt lesz, ahol lakom, és azt az éttermet már régóta nézegetem, hogy kipróbálnám milyen ott a kaja, meg mindig nagyon jó illat lengi körül amúgy is. Meg nem utolsó sorban kicsit megmutatnám magam, hogy na, ez vagyok én a saját ruháimban, munkahelyi egyenruha nélkül. Akiket szeretek, azokhoz odaülök, hallgatózom majd, figyelek, és ha valami olyan lesz, beleszólok, de nem mindenképpen. Szóval nem szeretném túlerőltetni ezt a szociálisságot, csak lazán.

Meg amint látszik, blogposztot írni is megjött a kedvem, mert sok idő után ismét van új bejegyzés – aminek szerintem én örülök a legjobban. Még mindig imádok írni, és hálás vagyok magamnak, hogy ezt a felületet még mindig nem töröltem le.

Lev Grossman: A varázslók I–III.

Könyvek

Elolvastam mind a három könyvet – igazából már vagy egy hete befejeztem az utolsót. Azt hiszem, többé nem kellene semmiféle kritikát előre készpénznek vennem, amit olvasok könyvekről, mert számomra sok nem állta meg a helyét, vagy nem volt rám igaz. Egyszerűen nem is értem, hogy az első kötet miért kapott 68%-os értékelést a molyon. Számomra minimum egy 80%-ot ért. De persze mindenkinek szubjektív a véleménye.

Kezdjük ott, hogy én imádom a varázsvilágot, ahol varázslók, boszorkányok és különleges teremtmények élnek. Sokáig álmodoztam gyerekként, hogy egy nap majd én is kapok egy levelet Roxfortból, hogy felvételt nyertem az iskolába. Aztán mikor ez nem jött el, írtam egyet magamnak. Nem problémáztam rajta. Sőt, még a szomszéd gyereknek is írtam egyet, aki velem egyidős volt. Nagymamámmal írattam a leveleket, hogy ne ismerje föl senki az írásomat. Nagyon rafkós voltam ám! Nagyon szerettem volna én is varázsolni tudni, meg ilyen iskolában tanulni. Persze utána megtaláltam a módját, hogy mégis megvalósuljon az álmom úgy, ahogyan azt én szeretném. De abba soha nem gondoltam bele, hogy ha megvalósulna ez a dolog, annak akár rossz következményei, velejárói is lennének, amit nem biztos, hogy szeretnék magamnak. Quentin sem gondolt bele, milyen lenne, ha igazából megkapná, amire annyira áhítozik. Arra jöttem rá a három könyv végeztével, hogy bármit is szeretnénk, azt nem elég csak akarni, meg tenni érte, és aztán, ha bekövetkezik, akkor automatikusan boldogok sem leszünk feltétlenül. Egyetlen dolog kell még ahhoz, hogy az álmaink boldogságot hozzanak az életünkbe, és ez az, ha felnövünk lelkileg az álmainkhoz!  Quentinnek ez a harmadik könyv végére sikerült. De akkor már jócskán benne volt a dolgokban, már jócskán történtek vele azok az események, amik a kívánsága hozadékai voltak. Jó, most én igazából nem szeretnék ilyen talányokban beszélni. Aki épp olvassa ezt a bejegyzésemet, és szeretné elolvasni a könyveket, az inkább erre a linkre kattintva: https://moly.hu/konyvek/lev-grossman-a-varazslok olvassa el a fülszövegét, esetleg mások spoilermentes véleményét a könyvről, de akkor ezt a bejegyzésemet ne olvassa tovább.

***

Engem hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy ugyan Quentin bejuthatott Varázskapuba, és tanulhatott végre mágiát, mégsem lett tőle boldog. Eljutott Filloryba, király lehetett ott, mégsem volt ott sem maradéktalanul boldog, sőt! Mindig volt ára az álmai megvalósulásának, és mindig volt valami, ami emiatt hiányzott neki. Meg volt persze egy alap depresszív hangulata is a srácnak, amitől nem igazán látta sosem az élet értelmét. Szerintem, amikor végzett az egyetemen, az utána való időkben volt a leglecsúszottabb életszakaszában, amikor Eliottal folyamatosan ittak meg drogoztak. Tényleg ez a mentalitás a mostani fiatalok nagy jellemzője, hogy fogalmuk sincs mit akarnak az élettől, és ezért inkább betompulva élnek, hogy ne kelljen igazából érezniük semmit, mert ha véletlen huzamosabb időre kijózanodnának, szó szerint megölné őket az unalom és a céltalanság. (Sokszor egyébként én is ezt érzem, vagyis éreztem, mikor végeztem az egyetemmel, bár most hála Istennek vannak céljaim, és van ebben egy társam, akivel osztozhatok, de előtte nagyon nehéz volt. Ezért is hatott rám ennyire ez a sorozat.) Az viszont még mindig nagyon kíváncsivá tesz, és erre nem nagyon kaptam választ a három kötet alatt, hogy mi alapján választották ki az embereket Varázskapuba? Írtak egy felvételit, utána a gyakorlatban is kellett valamit produkálniuk. Quentin átment, a való világból ismert barátja, Julia viszont nem. A juliás részeknél valami pedzegetés történik, hogy talán amiatt, mert Julia nem volt hajlandó természetes dologként tekinteni a felvételire, és arra, hogy itt kell most ülnie és tesztet kitöltenie. Tehát nem volt hajlandó „alárendelődni” úgymond, és emiatt nem ment át. De ez igazából csak Julia véleménye volt. Én viszont magától az igazgatótól szerettem volna hallani, hogy mégis mi a szabály ilyenkor. Ez sajnos nem történt meg, pedig még mindig nagyon kíváncsi vagyok. Megszoktam a Roxfortban, hogy oda mindenki elmehet, akiben van mágia, és néha még az is, akiben nincs, vagy akit kirúgtak onnan. De a Varázskapu teljesen más volt: nagyon elitnek éreztem, de nem tudtam kitalálni, mitől az. Meg még azt is észrevettem, hogy ebből a suliból nagyon könnyen kicsaptak embereket, vagy voltak emberek, akik önként távoztak minden következmény nélkül, és senki sem akarta őket visszatartani. Alice-t viszont sosem hívták felvételizni, mégis sikerült neki bejutnia. Miért? Mert annyira kitartó volt? Julia elmondása alapján ő is kitartó volt, mégsem került be ennek ellenére sem. Talán azért, mert Alice hóban, fagyban is magát az iskolát kereste, és konkrétan oda szeretett volna járni, Julia viszont elfordult az iskolától, miután nem vették föl, és alternatív megoldásokat keresett, hogy fejleszthesse mágikus képességeit. Ez az iskola is pontosan olyan szívtelen világnak tűnik, mint maga a való világban az egyetemi élet. Szabadságot kapsz, de ez azzal is jár, hogy teljesen magadra vagy utalva, és ha valamire egy picit is nem figyelsz, akkor csúsztál egy évet vagy egy felet, vagy esetleg még ki is csapnak.

…és én egészen eddig a pontig tényleg azt hittem, hogy ez a három könyv mind Varázskapuban fog játszódni. Aztán hirtelen bedobják, hogy amúgy Fillory, egy könyvbéli mágikus világ tényleg létezik, és gyerünk, fedezzük föl! Eléggé meglepődtem. Pont egy olyan pontján volt ez a történetben, amikor Quentin szerelmi élete romokban hevert. Egy kis megjegyzést szeretnék még hozzáfűzni ehhez, bár tudom, hogy a végére Q. belátja, hogy nagy hülye volt. Q! Egész végig, míg Alice-szel közösen éltetek, végig ittál, buliztál, drogoztál egyszóval züllöttél. Alice meg fejlesztette magát. Szerintem ezen a ponton nagyon kitűnt, hogy ez a két ember nagyon nem illik össze. Nem mondom, hogy sosem, de ott és akkor nem illettek össze. És Q. még csodálkozott, hogy eltávolodtak egymástól Alice-szel! Vagyis nem… meg sem fordult ez a kifejezés, hogy „eltávolodni” a fejében, csak azt hitte, hogy Alice-nek magányra van szüksége, és ő, Q. nyugodtan bulikázhat Eliottal (aki szerintem végig el sem tudta dönteni, hogy most a férfiakhoz, vagy a nőkhöz vonzódik-e).

Mikor Filloryban voltak, és megláttam, hogy tényleg milyen lehet ott élni vagy egy kalandban részt venni, én ténylegesen elgondolkodtam, hogy vajon nekem mi kell az élettől? Aztán rájöttem, hogy nyugalom, béke, az, hogy jobban megismerjem magam, és kordában tudjam tartani a heves érzelmeimet, tehát hogy végül, amikor megöregszem, egy nagyon nyugodt és bölcs ember lehessek, hogy úgy halhassak meg, mint Nicolas Flamel, s hogy azt érezzem, „a pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete”. Persze nem akarok 667 évig élni, de amikor eljön az időm, azt szeretném érezni, mintha annyit éltem volna már, és ne vágyjak az életbe, hanem nyugodtan fogadjam sorsomat. Quentin nem volt megelégedve az életével, de szerintem ahhoz sem lett volna mersze, hogy véget vessen neki. Alice-szel tudtam a leginkább azonosulni az összes szereplő közül, mert a céljaink ugyanazok. És mellesleg én is mindig meg akarok felelni mindenkinek, én akarok lenni a jó kislány, de ezzel sokszor inkább magamnak ártok. De most már tudom, hogy sokszor én miért nem szólalok meg idegen társaságban, és hogy Alice miért nem szólalt meg Varázskapuban. Másrészről meg egy csomó dolog van, amiben meg inkább Quentinre hasonlítok. Szerintem sok ember magára ismerhet valamelyik szereplőben, mert mindenfélét lehet itt találni, a végén pedig többé-kevésbé még egy világégést is átélhetünk, majd pedig a teljes újrakezdést.

Nem varázsolt el a könyv annyira, mint a Harry Potterek. Nem is szeretett volna szerintem. Inkább rá akart világítani arra, hogy ha kapsz egy új életet, az nem jelenti azt, hogy a problémáidat nem fogod magaddal cipelni. És most itt az idő, hogy párhuzamokat vonjak le a saját életemből is. Korábban én is azt hittem, hogy teljesen más ember leszek, ha kijövök külföldre. Azt hittem, teljesen nyitott ember leszek, hogy tök könnyen teremtek majd kapcsolatot új emberekkel, lesz egy csomó német barátom, akikkel bandázunk majd, utazunk egy csomót, és az egész életem egy nagy hatalmas kaland lesz… igen, ne nevess ki, olvasó, komolyan ezt gondoltam, és biztos vagyok benne, hogy neked is volt már ilyen, hogy többet vártál, meseszerűbbre számítottál, mint ami a valóság volt. Aztán rájöttem, hogy a németek is nagyon sok szempontból ugyanolyanok, mint a magyarok, és végtére is ők is csak emberek, és én őtőlük is ugyanúgy félek, mint bárki mástól, és ugyanúgy nem merek megszólalni idegenek előtt, mint otthon. Itt is ugyanaz az ember maradtam, aki szeret itthon lenni, vagy egy-két emberrel túrázni menni, a természetben járni és a gondolataimba merülni (vagy, barátokkal nagyon-nagyon sokat beszélni összefüggéstelenül). Ugyanúgy itt is hisztis vagyok, ugyanúgy vannak dührohamaim, ugyanúgy megsértődök, ugyanannyit sírok, mint eddig, és úgy általában minden ugyanolyan mint otthon volt. Szóval, attól, hogy egy másik országban élek még nem leszek hirtelen egy pörgős extrovertált, pedig nagyon szerettem volna olyan lenni. Aztán most már nem akarok, és teljesen meg vagyok elégedve a nyugis énemmel, aki M. előtt annyit beszél, hogy le kéne inkább ragasztani a száját. Nem tartok tehát már annyira ott, mint Quentin, viszont még mindig nem találtam meg azt a tevékenységet, amivel foglalkozni szeretnék és ami a szenvedélyem. Még az odébb lesz, de ennek ellenére, ez a könyvsorozat nagyon bejött nekem, és akik hasonló problémákkal küzdenek, de emellett szeretik a varázsvilágot, azoknak ajánlom ezt a sorozatot.

Szerencsére mégis sikerült ködösen fogalmaznom egész végig, és a fontosabb dolgokat nem lelőni, viszont nem biztos, hogy ha valaki az én véleményemet elolvassa, kedvet kap ehhez a könyvhöz. Nem lett valami jó könyvajánló, mondjuk nem is azt akartam írni, csak pár gondolatomat szerettem volna itt megosztani. A fentebb megosztott linket követve viszont már úgy gondolom, nagyobb eséllyel fogod te is elkezdeni ezt a könyvet; én is az alapján döntöttem úgy, hogy el fogom ezt olvasni.

Szeretettel:
hajnaliharmat

Az ősprobléma megoldása #1

Gondolathalmaz

Évek óta erőltetem a rajzolást. Ezennel ennek itt és most hivatalosan véget vetek. Rosszul éreztem magam, ha nem rajzolok (és nagyrészt nem rajzolok), mert engem mindenki úgy ismer, mint aki nagyon szereti ezt csinálni, és mekkora tehetsége van, és én is mindenkinek így mutatkozom be, hogy tudok rajzolni, meg hogy rajztanár vagyok. Aztán most lett ez eléggé kínos, mikor a munkahelyemen kíváncsiak lettek arra, hogy miket rajzolok, és én nem mutatok semmit, mert nem nagyon van mit. Jó, mondjuk ez nem igaz, mert vannak rajzaim. De nem mindennapos tevékenységem ez. Van, amikor tényleg kedvet érzek egy kép elkészítésére, és akkor leülök festeni, de ritka. Én viszont annak hatására, hogy van illusztrációs múltam, rajz szakos tanító vagyok, rajz szakos voltam a gimiben, mindig erőltetem ezt a tevékenységet fejben magamnak, pedig már rég rájöttem, hogy én egyedül nem szeretek rajzolni már. Régebben tudtam. A gondolataimat, a fantáziámban született történeteket rajzoltam le nagyon elnagyolt formákban, inkább olyan érzelmi rajzolásnak nevezném ezt, egyfajta játéknak. A mangás-animés korszakomban meg a kedvenc szereplőimet rajzoltam le előszeretettel, de ebből sem maradt már semmi, mert van egy olyan szokásom, hogy egy idő után szeretek mindent „felégetni magam körül” úgy, mint itt a blogban is: egy idő elteltével nem tetszenek már a munkáim, és törlöm őket, kidobom őket. Ez történt az összes régi rajzommal is. Szerintem ez egy borzalmas szokásom, mert így tönkreteszem a saját életművemet, ha mondhatok ilyet. Úgyhogy ahelyett, hogy erőltetném a rajzolást, arra kellene inkább rávennem magam, hogy a régi munkáimat ne semmisítsem meg többé. Csak van bennem egy érzés mindig, hogy mindent új lapról akarok kezdeni időnként. Mint mikor kinyitsz egy teljesen új füzetet. (Na igen, a füzetekkel is már bajban vagyok: elkezdek írni beléjük, aztán meggondolom magam, és valami mást írnék bele, olyankor szerinted mit csinálok? Kitépem a lapokat, amiket eddig teleírtam, és megint újra kezdem, de persze az már nem ugyanolyan, és így elcseszem az egész füzetet… egyre gázabb ez a szokásom.) Régen egyébként nem volt ez ekkora problémám. Volt egy blogom például még tumblr-ön, amit egészen sokáig írtam anélkül, hogy töröltem volna a bejegyzéseimet, és nagyon sok bejegyzésem volt! De akkor még nem volt minden írásom ilyen összeszedett, címmel ellátott. Szerettem a homályos, semmitmondó kis gondolatfoszlányokat, amiknek címet sem adtam, és senkinek nem jelentettek semmit, csak nekem. Már az a helyzet, hogy nem szoktak ilyen dolgok eszembe jutni. Lehet, hogy amint idősödöm, egyre inkább tűnik el a kreativitásom? Kezdve a rajzolással, az értelmetlen homályos metaforáimon át… mi lehet a következő? Ha valakinek van ez ellen valami jó módszere, ne tartsa magában! Azt viszont már tudom, hogy az erőltetés mit sem segít.

Az is lehet, hogy amint idősödöm, nem tűnik el a kreativitásom, csak más irányokat vesz, amiket újból fel kell fedeznem, vagy újból valid tevékenységként kell elfogadnom. Már más dolgok érdekelnek, mint régen, és ezzel lehet, hogy nincs is semmi baj. Nem mondhatom örökké azt, hogy régen jobb volt minden, mert akkor csak benne fogok ragadni egy nosztalgia világban, amit egyfolytában próbálok a magamévá tenni, és elképzelem, hogy újra lehetek olyan, mint régen. Igen, valójában ez igaz is, lehetnék. De ha megint olyan lennék, nem lenne semmi fejlődés az életemben. Nem ragadhatok meg egy korábbi állapotomban, mert akkor az olyan lenne, mintha megállt volna az idő körülöttem, és az mind tudjuk, hogy nem igazi élet.

Volt egy másik dolog is, amit erőltettem régebben, és ez a regényírás volt. Ma már nyugodt szívvel mondom, hogy nem muszáj regényt írnom, ha nincs miről szóljon. De ennek ellenére nyugodtan írhatok blogot, ami arról szól bejegyzésenként, amiről csak akarom, és nem kell huzamosabb ideig egy témára fókuszálnom. Írni még mindig szeretek, amint látszik, de ebben az változott meg, hogy már nem papírra, tollal, hanem gépbe szeretem vezetni a gondolataimat. Ráadásul szeretem most már értelmesebb formában közölni azokat, és nem öt mondatban lezavarni, mint néha egy-egy naplóbejegyzésemet. (Vagy mint a homályos metaforákat.) És ha már itt tartunk, rajzolni is szeretek még. Hiszen, ha felnézel a fejlécre, azt a páfrányt is én rajzoltam, és élveztem. Valahogy inkább úgy szeretek rajzolni, ha annak értelme is van. Tehát nem csak bele a vakvilágba valamit, és után eltenni, hanem legyen annak utána valami funkciója, például szeretnék egy képet a falra. Vagy blogfejlécet szeretnék. Vagy valakinek karácsonyra adnám, vagy tetoválást készítek (lemoshatót). Úgyhogy nem azzal van a baj, hogy nem szeretem már ezeket a dolgokat, csak éppen más formában szeretem, én viszont a régi formába akartam magam mindenáron visszagyömöszölni. Hát, kicsit fájdalmas volt, de most már szerencsére megnyugodtam és feladtam.

Ez lenne hát az ősproblémám megoldásának első lépcsőfoka. Felismerni, mit szeretek és hogyan, és mit nem szeretek csinálni. Az út végén biztosan megtalálom, mi az, ami az én igazi boldogságomat jelenti majd, és mi az, amiben kiteljesedhetek.

Szeretettel
hajnaliharmat

Márciusi olvasmányaim

Könyvek
  • James Fenimore Cooper: Bőrharisnya
    A sorozat 4. része ez, aki nem ismerné a többi rész: Vadölő, Az utolsó mohikán, Nyomkereső és az utolsó rész A préri. A korábbi részek számomra sokkal könnyedebbek voltak, a természetről, vadászatról és az indiánokról szóltak, ebben viszont inkább a telepeseké a főszerep, Natty Bumppo vagyis Vadölő, Bőrharisnya, Nyomkereső, ki hogyan nevezi, inkább egy régről ottmaradt emlékként szerepel, Csingacsgukkal együtt. Vadölő sokszor felszólal benne a természet védelme érdekében, de a fehér emberek nem igazán hallgatnak rá. Kicsit emiatt szomorkás hangulatú volt számomra az egész könyv, az eleje már-már unalmasnak is mondható, mert nem igazán történt benne semmiféle kaland. A végére azért már kicsit izgalmasabb volt. Valódi könyv formájában olvastam, tehát semmiképp nem akartam félbehagyni, mert számomra egy igazi könyvet tartani, látni, szagolni is elég nagy élmény, nem volt így annyira fontos, hogy nem halok meg az izgalomtól olvasás közben. Viszont, ha valakinek ez mégis fontos, akkor készüljön tényleg arra, hogy nem olvastatja magát annyira a könyv, és nem lesznek benne izgalmas csaták, fogságba esés ellenséges indián törzsnél vagy pedig lányrablás. Arról olvashatunk csupán benne, hogy a telepesek hogyan rendezkednek be azon a földön, ami egykor az indiánoké volt, s ma már ezt nem ismerik el egyáltalán mondván, más törvények uralkodnak már. Én végig Csingacsgukkal értettem egyet, aki siratta odaveszett társait, és Vadölő oldalán töltötte öreg napjait. Semmi rosszat nem akarnak ők ketten, csupán ugyanúgy élni, mint eddig, vadászni és összhangban élni a természettel, viszont a telepesek új törvényei miatt még ezek miatt a korábban elfogadott dolgok miatt is összetűzésbe kerülnek velük. Nekem ez nagyon szívszorító volt, egy kicsit sem gondoltam őket bűnösnek, mégis bíróság elé kellett állniuk gyakorlatilag a semmiért. Persze értettem, hogy miért kellett meghozni ezeket a törvényeket, és azt is értem, hogy senkivel nem szabad kivételezni, de szomorúnak gondoltam, hogy a telepesek kapzsisága miatt két ember lett meghurcolva, akik aztán végképp nem ártottak senkinek. Már lehet így is sokat elárultam a könyvből, minden esetre lesznek még benne dolgok, amiken egy aprócskát azért lehetett izgulni. Inkább könnyű, kissé borongós olvasmánynak mondanám.
  • Leo Angart: Szerezd vissza éleslátásodat…
    Azt hiszem, kicsit túl sokat vártam ettől a könyvtől. Komolyan azt hittem, hogy majd meg tudom vele javítani a látásomat, hát tévedtem. Sajnos azt kell mondjam, úgy humbug az egész, ahogy van. Elvileg az író ezen módszerekkel javított a látásán. Miközben olvastam én valami olyasmit éreztem, hogy ez valami teljesen más vallásra akar engem közben áttéríteni, meg valahogy úgy éreztem, hogy kicsit okkultista ez az egész könyv. Én pedig ilyesmiben nem akarok részt venni. Azt hittem, valami szemtorna lesz benne, gyakorlatok stb, de a gondolkodásomat akarta megváltoztatni, én viszont nem hinném, hogy emiatt megjavul majd a szemem. Meg aztán… őszintén… én szeretek szemüveges lenni, szerintem nekem jól is áll, egyedül az zavar, hogy mostanában sokszor leejtettem őket, és el is tört az egyik, szóval egyedül csak emiatt érdekelt ez a könyv, de aki igazából meg akarja javítani a szemét, az ettől a könyvtől biztos, hogy nem fogja. Viszont szemtornáztatásban hiszek, biztosan használ, ebben viszont kevés olyan gyakorlat volt, amit én hasznosnak éreztem volna.
  • Holly Smale: A lány, aki előtt nincs akadály
    Pfú, emberek! Annyira imádom ezt a sorozatot, hogy nem igaz!!! Igen, ehhez ennyi felkiáltójel kellett. Ez a sorozat 5. része, az előzőn szétsírtam az agyam, ezen végül is nem, de nagyon tetszett. Az az igazság, hogy fogalmam sincs, hogy konkrétan ebben a részben mi volt, inkább így egyben látom az egész sorozatot, mert már végig olvastam. Gimis tinédzserekről szól, akik közül Harriet Manners egy geek, és közben véletlenül felfedezte őt egy modellügynökség, és geek mivolta ellenére modellkedni járkál, hol ide, hol oda, utazgat a nagyvilágban és mindig valami szörnyű nagy gáz szituációkba keveredik. Minden részben más országba megy fotózásra, és nagyon izgalmas, mert tényleg olyan, mintha én is ott lennék vele, és átélném az egészet, hogy milyen az a másik ország. Ezt a geek mivoltot is igazán át tudom élni, mert szerintem én is az vagyok, meg nagyon sok mindenben hasonlítok Harrietre. Az összes szereplő egyébként nagyon izgalmas benne. Sok más értékelést is olvastam róla, és sokan idegesítőnek tartották benne például Wilburt, Harriet ügynökét, nekem viszont pont hogy nagyon szerethető, vicces és cuki volt. Tényleg olyan volt, mint egy igazi tündérkeresztanya, annak ellenére, hogy férfi. És imádtam, hogy úgy öltözködött, mint Jeffree Star, meg az Éhezők viadalából az a konferáló pasas. Imádtam Harriet nagymamáját is, a nevelőanyját, az apját… hát, öcsém, felsorolhatnám itt az egész szereplőgárdát lehet. Azon gondolkodtam közben, hogy gáz-e, hogy 27 éves vagyok, és teljesen odáig vagyok az egész sorozatért, aztán meg rájöttem, hogy pont nem érdekel, ha jól érzem közben magam.
  • Holly Smale: A nagy finálé
    De sajnos minden véget ért egyszer, úgy mint ez a sorozat is. Komolyan mondom, bekerült ez a történet a kedvenceim közé. Nem tudom, másnak mi tetszik, mi nem, de ez egy egészen könnyed olvasmány, viszont úgy végig tudtam vágtázni a majdnem 300 oldalas részeken, mint egy versenyló. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyesmit.
  • Eva Ibbotson: Melyik boszorka?
    Mivel nagy Harry Potter rajongó vagyok, úgy döntöttem, áttérek most a varázslós-boszorkányos történetekre. Ennek első példánya e mű volt. Hát… nem volt olyan nagy szám, mint gondoltam. Sokan írták, hogy mennyire viccesnek tartották, nos, én amennyire jókat nevettem a Geek girl sorozaton, annyira kb. el sem mosolyodtam e közben. Észrevettem persze, hogy mi szeretett volna poén lenni, de nekem nem jött át egyik sem. Egy gonosz varázslóról szól a történet, aki egyszer csak elunja, hogy ő a leggonoszabb és nyugdíjba szeretne vonulni, vagy legalábbis nyugalomba. Ennek érdekében próbálja felkutatni az utódját, aki még nála is sötétebb varázsló. Sajnos nem találja, de a szolgái kitalálják, hogy mi lenne, ha inkább megnősülne, és a gyermeke lehetne az új leggonoszabb mágus. Csak hát nem valami jó a felhozatal boszorkák terén, mind eléggé gusztustalan és a legkevésbé sem vonzók, a varázslónak hányingere van az összes jelölttől. De mindenképp választania kell, és egy boszorka versenyt hirdet, amiben a leggonoszabb versenyző nyerheti el a varázsló szívét. Kissé bugyutának tartottam a történetet, de olykor voltak benne cuki részek. Nem lett a kedvencem, mint ez eddig is kiderülhetett, de azért nem volt teljesen olvashatatlan sem a könyv.
  • Lev Grossman: A varázslók
    Ennek a könyvnek az olvasása még folyamatban van, de azt hiszem, már most is tudok róla pár szót szólni. Nos, a történet fele egy varázslóiskolában játszódik, ami inkább egy egyetemre hasonlít. 17 évestől felfelé vannak itt a tanoncok, tehát már inkább fiatalfelnőttek. És emiatt a legkevésbé sem mondható olyan gyerekesnek vagy olyan tündérmesének a történet, mint mondjuk a Harry Potter. Ott ugyebár 17 évesen már elvégezték az iskolát. Sőt, inkább naturálisnak mondható vagy realisztikusnak a történet, mivel valós problémákat feszeget úgy mint: mi a fenét kezdjünk az életünkkel, miután már vége a „boldog” diákéveknek, vagy van-e értelme az életnek. Az elején nagyon furcsán álltam az egész könyvhöz, mert tényleg úgy tűnik, mintha koppintani akarna a már megírt és sikeres történetekből. De ez csak a látszat, mert Rowling például soha nem mondott ki olyan problémákat, mint depresszió, magány, értelmetlenség érzése. Harry minden szörnyűség ellenére egy ép lelkű ember tudott maradni, és koránt sem pánikolt be annyira attól, hogy Voldemort meg akarja őt ölni, mint mondjuk például én pánikoltam volna be hasonló helyzetben. A varázslókban viszont kimondják ezeket a dolgokat. Meg az is tetszik benne, hogy ugyanúgy buliznak, ugyanúgy szexelnek és őrültködnek, mint mindenki más igazából is tenné, és nincs meseszerű álomködbe zárva az egész, mint a Harry Potterben, ahol pár lopott csókon kívül nagyon nem tudunk meg semmit sem a szereplők szerelmi életéről. Jó, tudom, az a sorozat nem ilyesmi oldaláról szerette volna bemutatni a varázsvilágot, sokkal inkább egy izgalmas, kalandosabb oldaláról. Itt viszont a csupasz valóságot kapjuk, ráébreszt bennünket is, és a könyv szereplőit is, hogy igazából nincs semmiféle kaland az életben. Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan te azt a fantasy regényeidben olvastad. Az az igazság, hogy tovább nem is nagyon szeretném ezt a leírást húzni, mivel még nem olvastam végig a könyvet. Lehet, hogy a végére valami tök más véleményem lesz az egészről. Az viszont nagyon érdekes számomra, hogy a két további része molyon sokkal jobb értékelést kapott, mint ez a rész, és rettenetesen kíváncsi vagyok, hogy miért. Ha végeztem velük, mindenképp írni fogok róluk egy átfogóbb bejegyzést.

Üdvözlettel

hajnaliharmat

Az ősprobléma

Gondolathalmaz

A cím – már most megmondom – nem pontos. Túl általános, túlságosan bárkire ráhúzható. Ez nem bárkinek a problémája, ez egymagam baja, nem beszélhetek hát a többiek nevében. Mégis célja volt annak, hogy „elrontottam” a címet, méghozzá az, hogy ezt a bevezetőben tisztázhassam, mert olyan nagyon sokszor futok bele abba a hibába, hogy mindenki vagy bárki nevében beszélek, közben meg csak saját magaméban tudok.

Valami különlegeset akarok csinálni az életben. Valamit, ami csak rám jellemző, s amit más nem tud utánam csinálni. Hogy nélkülözhetetlen lehessek valamilyen szinten, de mégis legyen meg az autonómiám, hogy bármikor visszavonulhassak, ha azt soknak érzem. Nem akarok óriási felelősséget, csak egy nyugis életet, ahol elég pénzt keresek, és most már azt is tudom, hogy a legboldogítóbb az lenne, ha ezt a pénzt nem akármivel keresném meg, hanem valami olyasmivel, amit csak én adhatok a világnak, az embereknek. Igen, itt talán a világ kicsit erős szó, mert valójában nem akarok – mint már korábban is mondtam – akkora felelősséget, hogy az egész világ lesse, hogy mit csinálok. Csak mondjuk egy kisváros tiszteletbeli tagja szeretnék lenni, ahol talán tudják majd, hogy á, ő az, aki ezt és ezt csinálja… nos igen, de mi lenne az az „ez és ez”, amiben én örömömet lelném?

Őszinte leszek, nagyon beleuntam abba, hogy másoknak dolgozzak, és más mondja meg nekem, hogy meddig kell a munkában bent lennem, vagy ami még ennél is rosszabb, hogy összesen valamennyi szabadnapom lehet csak (ami kevesebb, mint egy hónap), és több még véletlenül sem, mert itten dolgozni kell, nem napot lopni. Azzal egyébként nincs bajom, ha korán reggel el kell kezdeni dolgozni. De az hiányzik például az egyetemi életből, hogy a dolgokat akkor tanultam meg a vizsgákra, amikor éppen én szerettem volna, vagy időm volt, és szervezhettem pihenésképpen más programokat más emberekkel, nem az volt, mint a munkában, hogy a telefonomat sincs időm elővenni, meg a pékségbe sem mehetek ki, mert ha kimegyek és történik velem valami, akkor nem fizet a biztosító… Még a gimnáziumból is kimehettem a kisboltba csokiért, innen pedig nem mehetek sehová, amíg le nem járt a munkaidőm. Abból a szempontból viszont nincs okom panaszra, hogy bár nyolc órában vagyok beállítva egy napra, de nyolc órán keresztül nagyon kevésszer kell ott maradnom. Általában hat és fél óra után leléphetek, de ha ott kellene maradnom, az persze már sokkal rosszabb lenne. Később érnék haza, még ennyi szabadidőm sem lenne, mint most stb stb. Amin igazából változtatnék, az a szabadnapok száma. Növelném őket úgy kb mondjuk duplájára. Van hat hét betegszabadságom, de természetesen ezt sosem használom el, annyiszor azért én sosem vagyok beteg. Jó lenne mondjuk, ha ennek a betegszabadságnak mondjuk a fele valahogy átvarázsolódnak tényleges szabadsággá, amikor is hazautazhatok Magyarországra, vagy kivehetem úgy, hogy M.-val elmehetünk akkor kettesben valahová. És természetesen neki is ugyanannyi szabadsága lenne, mint nekem. Na jó, még őszintébb leszek, nekem most 27 nap szabadnapom van. De én még ennél is többet akarok, mert ilyen mohó dög vagyok. Meg persze az is zavar, hogy alkalmazkodnom kell a munkatársaimhoz is, nem vehetem ki akármikor ezt a 27 napot, és lehet, hogy ha jobban belegondolok, akkor ez itt a fő legnagyobb baj. Nem voltam a családommal együtt karácsonykor már vagy három éve. És szeretnék hazamenni karácsonykor Magyarországra, nem kevesebb, mint két hétre. Aztán jó lenne két hetet nyáron is hazamenni, de persze ez jobban megoldható, mert a nyár hosszú és még ünnep sincs benne, tehát nem kell nagyon versengenem a munkatársaimmal. De például egy másodlagosan fontos dolog lenne, mondjuk a húsvét vagy a saját szülinapom, de „szerencsére” pont van egy munkatársam, aki ugyanakkor ünnepli ezt a retkes szülinapot, mint én. Tehát még ebben is versengenem kell, bár ez a szülinap nem olyan kardinális dolog, mint a karácsony.

Mindig is vonzottak a művészetek. De ebbe majdnem minden, amit el tudsz képzelni, beletartozik. Azt tudom inkább felsorolni, ami nem: színjátszás, videó- és filmkészítés. Ezek azok a dolgok, amik nagyon távol állnak tőlem, és ha esetleg gyakorolnám őket, vagy valaki tanítaná nekem, akkor sem akarnám csinálni, mert a szereplés, rendezés-szervezés mindenféle formájától borsózik a hátam. Ha muszáj lenne egy színdarabban szerepelnem, megtenném ugyan, de pocsék lennék, mert nem tudok színészkedni, és görcsösen adnám elő az egészet, ráadásul tutira túl halkan mondanám a szöveget és senki nem értene semmit. Szóval a többi, ami kimaradt, az vagy érdekel és űzöm/űztem, vagy érdekel, de még sosem csináltam, viszont szívesen kipróbálnám. És most azért nem sorolok föl belőle egyet sem, mert nem tudok egyet kiemelni belőle. Nincs egy sem, amiből (véleményem szerint) kiemelkedően teljesítenék. De ennek ellenére a munkámat, amiben boldog vagyok, valami ilyesmi dologban képzelem el.

A legnagyobb bajom, hogy ezeknek a művészeti ágaknak az űzéséhez is, ha már pénzt szeretnék belőle keresni, muszáj emberekkel valamiféle kontaktusba bonyolódnom. Ami, tudom, hogy semmiképpen nem kerülhető el, és igazából nem is akarom elkerülni, de azért eljátszom a gondolattal néha, hogy mi lenne, ha például csak úgy random kötögetném a sálakat, és hirtelen valami számláló összeszámolná őket a hónap végén, és aszerint kapnám a fizetésemet a számlámra. Nem lenne rossz, de ilyen nem létezik. Ha kötött sálakat akarok eladni, ahhoz valamiképpen promóznom kellene magam. Még mindig azt gondolom, hogy erre az instagram a legjobb hely, de nehéz úgy rávennem magamat, hogy bármit is alkossak, ha egyedül az a célom vele, hogy bekövessenek instán. Pedig ahogy ezt leírtam, furcsa módon egy halvány motivációmorzsa éledt bennem, és még az is lehet, hogy mégis elkezdek valami effélét. Milyen homályosan fogalmaztam! Nyitva hagyom magamnak a kaput arra, hogy mégis visszavonulhassak, és ne tegyek semmit. Csak eljátszom a gondolattal, hogy megteszem, de ott a homály védőburka, amibe simán visszaléphetek, ha legyőz a lustaság. (Pont, ahogyan az előző bejegyzésben is írtam.) Tényleg olyan ez, mintha a lustaság lenne az a posvány, ami újra és újra visszaránt magába. A lustaság miatt nem vagyok hajlandó ténylegesen tenni az álmaimért, és azt hiszem miatta, hogy ezek nem igazi álmok. Az a homály, amit a magamnak tett ígéreteim köré építek nemcsak védelmezés céljából van ott, hanem azért is, hogy engem visszatartson a boldogsághoz vezető úton. Persze vannak dolgok az életemben, ahol ez a homály és lustaság egyáltalán nem hatnak rám. Például az a motiváció, amivel kiköltöztem Németországba, nos azt semmiféle lustaság nem akadályozhatta meg, és ott nem győzhetett le engem senki. Pedig az sem volt egy biztos dolog. Sőt, még lehet, hogy sokkal ismeretlenebb és veszélyesebb is lehetett volna, de én nem gondoltam ebbe bele, és igazából, ha most visszamennék az akkori énemhez, akkor is csak biztatni tudnám őt, hogy de igen, gyere csak ki, mert nagyon jó lesz, és nagyon szuper vagy, hogy ezt megcsinálod. Annyit változtatnék viszont, hogy azt az időt jobban kihasználnám, amikor még nem tudtam dolgozni a nyelvtudásom kevéssége miatt, és nem izgultam volna akkor minden miatt. Mert hát mikor már kint voltam, akkor már féltem mindentől, pedig utólag visszagondolva, nem kellett volna. A bénító félelem csak megakadályozott engem abban, hogy kibontakozzam, és elinduljak egy úton kicsit előbb, hogy jobb ember és társ legyek. Meg persze abban is, hogy kitaláljam, hogy mi a fenével akarom eltölteni az életemet. Egyben biztos vagyok: azzal nem akarom tölteni, hogy minduntalan arról írogatok egy blogba, hogy még mindig nincs vállalkozásom, még mindig nem adtam el egy festményem és egy kötött tárgyamat, ruhámat sem, meg még mindig nem szeretem a munkámat. Jó, mondjuk ez így nem is igaz, hogy nem szeretem, mert igazából a takarításban is vannak részek, amiket szeretek. Például imádom felmosni a padlót. Nem tudom, miért, de marha jó érzés. Főleg, mikor mondjuk nagyon koszos, mondjuk több hetes elszíneződés van rajta a járkálástól, és akkor végre felmoshatom a fliesengrunddal (bocsi, nem tudom lefordítani, hogy ne több soros magyarázat legyen, úgyhogy ennyi, ez a tisztítószer), és utána gyönyörű világos színű lesz, és semmiféle karcolásnyom, semmi cipőcsík nem lesz többé rajta, hanem tényleg olyan, mintha frissen lenne lerakva a padló… hmm, hát ezt imádom. Meg utána felmoshatom azzal a tök jó illatú padlóápolóval, ami ráadásul még szép rózsaszín is (persze ez a szín a padlón nem látszik, csak az üvegében meg a vödörben). Úgyhogy ilyen satisfactionök jutnak nekem egy-egy napra… a padlófelmosás. Nem mindig kell persze ennyire alaposan felmosni, de mikor már úgy érzem, hogy nagyon unom a munkám, akkor betervezek magamnak ilyen dolgokat. Momentán épp folyik is egy ilyen „projektem” a munkahelyen. (Tök jó érzés így hívni.) Épp azokban a szobákban végzem ezt az alapos padlótisztítást, ahol minden nap takarítok, abban a tizennégyben, ahol az én pácienseim laknak a klinikán. Tök jó, mert másnap, mikor bemegyek a szobákba, gyönyörködhetek a csodás padlókban, és mindenképp meglátszik, hiába tiszta homok meg csokipapír az egész, én akkor is látom, hogy nincs összekarcolva, nincs sehol fekete folt, hanem szép homogén kék. Szóval vannak szép részei a munkámnak. Nem is beszélve arról, hogy az emberek milyen boldogok, hogy én mindent szépen megcsinálok nekik, ők meg csak pihenhetnek nyugodtan, hiszen ezért vannak itt. Szóval még ez is pluszban jó, hogy örömet okozhatok nekik. De mégsem az igazi. Én nem ilyesmivel szeretnék örömet okozni másoknak. Valami maradandóbbal. A takarításom nyoma másnapra odavész, hisz minden nap kezdhetem elölről, ugyanolyan sok homok és por van mindig mindenhol. Ebből is látszik, hogy mivel bennem van az, hogy örömet okozzak, meg élvezem végül is a kedves szociális interakciókat (amikor úgy értékelem, hogy na, ez jól sikerült, nem viselkedtem totál hülyén), ezért semmiképp sem szeretnék remeteként élni, de néha van olyan hangulatom, amikor erősen vágyom ilyesmire. Egyezzünk meg abban, hogy ne legyen túl sok szociális interakcióra szükségem, de azért ne legyen túl kevés sem. Tehát egy egészséges balanszt szeretnék valahogy megtalálni. Éppen ezért nem akarok tanító lenni, aminek eredetileg tanultam. Az már túl sok ember, túl sok interakció, és minden nap végére teljesen ki lennék, mint ahogyan a gyakorlaton is ki voltam. Nem mondom, élveztem a gyakorlatot is, de csak azért, mert nem volt rajtam igazi felelősség. Nem rajtam múlt 24 gyerek tudása, fejlődése, én csupán pár órát tartottam nekik egy nap, de ténylegesen fegyelmeznem nem kellett egyáltalán, sehová nem vittem őket egymagam, se kirándulásra, se sehova, még könyvtárba sem, mindig ott volt valamelyik tanítójuk velem. És az igazi ok, amiért élveztem a gyakorlatot, az nem a tanítás volt, hanem az, hogy újra iskolában lehettem, mint egy diák. Amikor elmentem velük erdei iskolába, bár tanítóként mentem, de igazából gyerek minőségben voltam ott, mert a gyerekek barátja voltam és nem tanáruk. Az egész időmet velük töltöttem, és én is játszottam, nem pálinkáztam esténként a két tanítójukkal, mert igazából nagyon elfáradtam estére, és aludtam. Nem is találtam meg semennyire sem a közös hangot a tanítóikkal. Feljebbvalóimnak tekintettem őket és nem egyenrangú félnek. Sajnáltam kicsit, mert emiatt kissé szégyenkeztem előttük, de én akkor is gyerek voltam még, és még most sem érzem magam másként. Persze az is igaz, hogy egyiküktől megtanultam, hogy lehet valaki egyszerre gyerekesen őrült és felnőtt családanya illetve tanító is minden felelősséggel együtt. Persze ez a tanító olyan szabadszellemű volt, hogy azt mondta, máshol nem is érezné jól magát, csakis abban az iskolában, mert máshol őt meg akarnák zabolázni, és ő azt nem tudná elviselni. Mégis őrajta éreztem, hogy furcsának talál engem, és azt, hogy nem vagyok nyitott a nálam tíz évvel idősebbekkel való barátságkötésre. De az is lehet, hogy ezt csupán csak én képzeltem oda. Na, mindegy, elég a kitekintésből, ezt a tanári múltamat már le szeretném zárni végre, mert nem szeretném ezt csinálni. Magamat szeretném valami módon a művészeteken keresztül kifejezni, és ebben is dolgozni. Nem mint művész, hanem mint szabadúszó… alkotó. Persze már most is ezt csinálom. Ez a blogom is önmagam kifejezése, csak éppen nem munkaként végzem, hanem hobbiként. Viszont írni végtelenül szeretek. A gondolataimat leírni mindig is szenvedélyesen szerettem, csak sokszor szégyelltem őket (de tényleg, akkor okkal, mert igen bugyuták néha), és csupán egy füzetbe írogattam őket. Próbálkoztam regényírással is, de felhagytam vele. Most pedig ez van, írom a gondolatfolyamot, ami egész nap összegyűlik bennem, miközben a munkában vagyok, vagy a vonaton ülök hazafelé jövet (reggel nem, mert akkor még mindig alszom). Valamit majdcsak kitalálok, hogy elindulhassak, vagy legalábbis további lépéseket tehessek álmaim megvalósítása felé, és remélem az álmaim rövidesen sokkal jobban kirajzolódnak majd, mint most, mert teljesen biztos vagyok abban, hogy eddig még azért nem tudtam kitalálni a következő lépést, mert én magam sem tudom, mi felé szeretnék haladni. Egy biztos: amint kitaláltam valamit, leírom.

Szeretettel
hajnaliharmat

Magadban másokat

Gondolathalmaz

Azt olvastam valahol, hogyha valakit kibeszélsz vagy negatívan bírálod, akkor valójában ezzel saját magadat próbálod sokkal jobb színben feltüntetni, mint amilyen vagy. Ez a gondolat egyébként nagyon logikus, és csodálkozom, hogy eddig még sosem gondoltam bele. Azt próbáljuk meg ezzel bizonygatni, hogy mi mennyivel jobbak vagyunk másoknál. Régebben amúgy én tényleg azt hittem, hogy jobb vagyok másoknál. Hogy csak én és a családom gondolkodunk helyesen, és mindenki más rosszul tud mindent. Aztán amióta volt időm magamba szállni, és gondolkodni, megismerni például más országban élő embereket, rájöttem, hogy én is és a családom is mennyi dolgot milyen hülyén gondol és tesz, és hogy ezeket másképpen kellene csinálnunk inkább. Viszont ez a gondolkodás sem jó, mert ez meg a másik véglet. Molyon jött fel egyszer egy olyan szerencsesüti, amiben az volt, hogy az sem jó, ha magadat mások fölé helyezed, de az sem, ha mások alá. Senkinél nem vagyunk sem jobbak, sem rosszabbak, mert mindenki más és nem lehet két embert ugyanazzal a mércével mérni, bár… most, hogy ezt leírtam, mégis van olyan mérce, ami mentén két embert össze lehet hasonlítani, s talán ez éppen az emberség lenne. M. viszont mindig azt mondja, hogy ne ítélkezzek, mert az Isten dolga. Egyet is értek ezzel, de annyira nehéz nem ítélkezni! Mindig mindenről végül levonom a következtetést, hogy az az ember helyesen járt-e el szerintem vagy nem. És ez az, amit nem szabad tenni. Ítélkezés igazából lehet pozitív ítélet is, nem? Mindenkiben van egy mérce, amit a szülei, a tanárai, ismerősei által alakított ki magában. Ami alapján nemcsak másokat ítél meg, de saját magát is. Mindig azt mondja mindenki, hogy másokról ne mondj rosszat. De én most már tudom, hogy magunkról is ugyanennyire nem szabad rosszat mondani, mert az a saját világlátásunkra is negatívan fog hatni. Azt, hogy magadról mikor mondasz rosszat, azt egyébként nem is olyan könnyű észrevenni. Én például csomó ideig észre sem vettem, hogy folyamatosan negatívan beszélek magamról, amíg egy barátom nem szólt, hogy így teszek. Utána elkezdtem figyelni, és igazat kellett neki adnom. Arra is emlékszem, hogy mikor általános iskolásak voltunk, magunkat gáz volt dicsérni. Azt mondtam egyszer valakinek akkor – és ez valamiért máig bennem van -, hogy az az ember nem normális, aki a saját rajzát dicséri. Kb. harmadikos voltam szerintem. Akkoriban nagyon benne voltam a rajzolásban, és nagyon élveztem, hogy mindenki körém gyűlik, amikor valamit alkotok, és hogy még az idősebbek is a „csodámra járnak”. Pedig most már, hogy van instagram, látom, hogy nem is voltam én akkora csoda, mint amilyennek gondoltam magam. Bár ki tudja, lehet jól rajzoltam a koromhoz képest. Ezt már sosem fogom megtudni, mert ha megkérdezném a rajztanárom vagy a szüleimet, biztos azt mondanák, amit hallani szeretnék.

Ez is egyébként akkora perverzióm, meg vágyam, hogy megtudjam, valójában mennyit érek. Csak tudnám, kinek hinném el, amit mond? Mert én senkinek nem hiszek. Tudom, tök hülyeség, és ha más mondaná, én is furán néznék, de soha egyik „megmérettetésemen” sem hittem annak az embernek, aki ötöst adott nekem, vagy aki kiemelt a többiek közül. Mondjuk ez mégsem igaz, hogy soha, mert általános iskolában természetesnek vettem ezt. De utána már kezdtem valahogy nem elhinni, és ez egyetemre végképp kialakult, hogy nem hittem el, hogy én vagyok bármiben is a legjobb. Ennek ellenére voltak jó eredményeim, de nem a legeslegjobbak, mert azt aztán már tényleg nem hittem volna el. De ne értsd félre, azt sem gondolom, hogy mindenben nagyon rossz vagyok. Átlagosnak gondolom inkább magam, semmi rendkívülinek, és küzdök sok mindennel, amiknek néha engedek, és emiatt maradok csak átlagos. Pedig tudom, hogy lehetnék több, de van egy kerítés, amit nem sikerült még átugranom, mert annyira kényelmes itt lenni a másik oldalon.

Pár éve a szüleimet hibáztattam mindenért, mert azt hittem, hogy az ő világlátásuk tett engem ennyire félénkké és szociálisan alulfejletté, pedig most már tudom, hogy nem. De még ha az ő hibájuk is lett volna, akkor sincs okom haragudni, mert nem készakarva tették volna, hanem akkor azt gondolták helyesnek, és mindent azért tettek, mert szerettek engem. De nem, nem ők tették amúgy, már rájöttem, hanem az a lány, aki kisajátított engem általános iskolában. Ennek ellenére rá sem haragudhatok, mert most már felnőtt vagyok, és azokat a dolgokat simán ki tudom irtani a fejemből, amiket ő akkor mondogatott nekem. Például ez is tőle jön, hogy én nem érek annyit, mint amilyenre a tanárok értékelnek engem. Sokszor mondta, mikor kikaptunk egy dolgozatot, hogy ugye tudom, hogy ez a dolgozatom nem ér ötöst. Meg hogy csak azért kaptam ötöst, mert szeret a tanár engem. Arra már nem emlékszem, hogy ezzel egyidejűleg ő rosszabb jegyeket kapott-e a saját dolgozataira, de nem hiszem, mert ő is mindig a legjobb volt. A szüleim viszont sosem mondtak ilyet, hogy a tanárok engem nem jól értékelnek, hanem örültek, ha jó jegyet hoztam, és mérgesek voltak, ha rosszat. Mint minden más szülő, aki törődik a gyerekével.

Láthattad, hogy azt írtam, hogy „simán ki tudom irtani”. Itt van egy példa arra a bizonyos kerítésre, amit nem ugrok át. Ki tudom irtani. Ki tudnám. De mégsem teszem, s hogy miért? Mert kényelmes a posványban feküdni, amiben eddig is benne feküdtem, és már olyan jól megszoktam. Ha átugranám a kerítést, akkor fáradságos munkával egy teljesen új helyet kellene megszoknom, és ez nem tetszik. Félek attól, hogy nehéz lesz, és hogy szenvedni fogok, amíg megszokom. Az a gondolat pedig teljesen kielégít engem, hogy „ki tudnám irtani”. Nagyon sok más példát is tudnék még hozni, amibe ezek a „meg tudnám tenni” dolgok tartoznak, és engem megnyugvással tölt el, hogy megcsinálhatnám, mert menne, de inkább nem teszem, mert így is jó.

A blogom – most jöttem rá, e percben -, ezért jött létre. Hogy leírjam, hogyan próbálom meg mégiscsak átugrani a kerítést. Mert minden pillanatban bennem van, hogy meg akarom tenni. Igazából nem kell a megszokott posvány, és sokkal szebb is lehetne az életem, ha minden szörnyű gondolatot hátrahagynék. Akkor másokról sem kellene rosszakat gondolnom, és szebb lenne a világom. Nem lennék többé irigy másokra, nem utálnék senkit. Mennyire jó lenne! Az irigységtől szeretnék a legjobban megszabadulni. Sokáig tagadtam, hogy az lennék, de most már tudom, hogy sajnos igaz. A legváratlanabb emberektől is hallom, hogy irigyek. Úgy gondoltam pedig korábban, hogy semmi okuk nincsen rá. Lehet, hogy ezt olvasva valaki rólam is ezt gondolja, hogy nincs okom irigynek lenni. Igaza van biztos, csak, mint mindig, nem hiszem el. (Hiányzik, hogy nem tudok emojikat betenni ide, sokkal színesebb lehetne az írásom, ha látod, hogy mit milyen hangulatban írtam. De lehet, hogy emiatt is sorvaszt bennünket a social media, hogy már miatta nem tudunk kifejezni gondolatokat emojik nélkül.)

Még egy utolsó gondolat zárásképpen – de ez nem kapcsolódik a témához: én most megígérem neked, Olvasó, hogy soha nem fogok úgy dolgokat állítani, hogy csak kb. megközelítőleg meg ne említsem, hogy a gondolat kitől származik. Egy pillanatig se hidd azt, hogy én találom itt fel a spanyolviaszt, és teljesen új gondolatok támadnak bennem, amiket előttem még senki nem fogalmazott meg. Nem. Minden, amit leírok, vagy amin gondolkodom, azt másoktól olvastam vagy hallottam. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert amikor én valakit olvasok, mondjuk instán a captionben, tudod, amikor valami mély gondolatot oszt meg, soha nem láttam még, hogy bármiféle forrást megemlített volna, kivéve ha idézetről volt szó. Minden úgy tűnt, mintha ezt az az ember találta volna ki, és ettől lett ő influencer, hogy egyedi gondolkodásmódja van. Szerintem meg mindenkinek a világon egyedi a gondolkodása, és tuti, hogy senkit nem azért követ valaki, mert egyedi a gondolkodása, hanem azért, mert mondjuk tetszetős a pofikája, vagy videóban megnyerően adja elő a mondandóját, szórakoztat, leköti a figyelmedet, vagy instagramon igényes képeket oszt meg, és betekintést enged a saját életébe. Igen, ezt magamon is megfigyeltem, hogy olyanokat szeretek követni, aki legalább annyira megosztja velem az életét, hogy úgy érezhessem, hogy a barátja vagyok.

Vigyázz magadra, Olvasó, ne hagyd magad felidegesíteni! (ez a második tagmondat szokott engem átsegíteni egy nehéznek ígérkező napon, csak épp németül: Lass dich nicht ärgern!)

Minden jót!
hajnaliharmat

Köszöntő

Gondolathalmaz

Úgy döntöttem, új fejezetet nyitok a blogom életében. Az az igazság, hogy szeretem ezt írogatni, főleg persze magamnak, de mindig valahogy elmegy az ihlet, megunom a kinézetet, vagy épp olyan hangulatban vagyok, hogy az összes bejegyzésemet ramatynak találom, és akkor jön az, hogy töröljünk le mindent a fenébe. Most egyetlen célom van (de ez lehet, hogy több alpontból fog állni, szóval nem is egy az), hogy személyes legyen a blog, szeressem írni, tehát nem állítok magam elé nagy elvárásokat, hogy például csak egy kimondott téma köré épülhetnek a bejegyzések. Amiről éppen van kedvem írni, arról fogok, és feltöltöm. Nem fogom százszor ellenőrizni, hogy teljesen tisztán fogalmaztam-e meg a dolgokat (de természetesen a helyesírás-ellenőrzés nem marad el, mert egy grammarnáci vagyok). Meg őszintén, szeretnék egy kis közösséget, akik maguktól találtak rá a blogomra, és önszántukból úgy döntöttek, hogy olvasni fognak engem, mert szimpatikus vagyok nekik, vagy egy az érdeklődési körünk, vagy bármi efféle. Tudom, hogy például a youtube-bal is nagyon sok új barátot lehet szerezni, hogyha valaki belekezd aktívan, de mivel tőlem a youtube távolabb áll, mint ide Hadháza, ezért maradok a jól megszokott írásnál, mert azt nagyon szeretem. Beszélni is szeretek, de idegenek felé nem nagyon megy, mert úgy gondolom, biztos nem érdekelné őket, amiket mondok, meg a csevegésnél (értsd: amikor idegenekkel beszélgetsz ilyen „hogy vagy?”-szinten) nincs a beszélgetőtársnak türelme kivárni, amíg én összeszedem a gondolataimat, hogy mit osszak meg vele, hanem folyton csak beszél, beszél, természetesen csakis magáról (de ez nem baj, én sem tenném másként), és közbeszúr egy-egy „naa, mondj már valamit te is”-t, és mire venném a levegőt, hogy mondjak, addigra megint nála a szó. Imádom a rendkívül hosszú mondatokat is, amiket már kékkel húz alá a word. Az előző is ilyen. De látod, csak írásban tudok jól kibontakozni. Itt nem érdekel annyira, hogy érdekel-e téged, amit mondani szeretnék, mert nem látlak, és tudom, hogy simán csak kiikszelsz, ha untatlak. Majd lesz más, aki meg végig fogja olvasni. Vagy nem, de egy biztos, én annyira szeretem az írott szöveget, hogy még azok helyett is el fogom olvasni, akik unatkoztak rajta és kiléptek.

Gondolkodtam azon is, hogy németre is át kellene fordítani a blogom, mert igazság szerint van egypár olyan ember, akiknek ez az anyanyelve, és szívesen venném, ha olvasnának engem, vagy ezen keresztül szimpatikussá válnék a szemükben, de még nem tudom, hogy megcsinálom-e. Az rengeteg idő lenne, bár a lehető legegyszerűbben fogalmaznám; ott nem lennének kilométeres mondatok, mint magyarul.

A lényeg az, hogy ha már ennyit invesztáltam a blogba, hogy van saját domainem is, akkor majdcsak lesz több motivációm írni bele. A fejléc képet is nagy lelkesedéssel találtam ki és festettem meg, úgyhogy most már sokkal személyesebbnek érzem ezt a helyet, mint az előző kinézettel. Most már igazán egy Helynek érzem ezt. Korábban nem éreztem iránta semmit. Csak volt egy blog, ahová néha kitárulkoztam, de azt senki nem láthatta, mert jelszavas bejegyzések voltak. Csak a lényegtelen dolgokat mertem nyilvánossá tenni. Azt persze leszögezem, hogy nem lesz többé nagy kitárulkozás és nagy vallomások. Azt meg fogom továbbra is válogatni, hogy mit való ide kiírni és mit nem, és ha személyeket említek, nem fogok nevet említeni sohasem. Semmiféle kimondott személyt nem szeretnék megsérteni vagy kínos helyzetbe hozni ezen a Helyen. De olyasmit nem ígérek, hogy ide csak pozitív dolgokat fogok kiírni, mert nincs olyasmi célom sem, hogy másokat szórakoztassak, vagy boldoggá tegyek. Olyan álszentnek tartom, mikor valaki ilyen céllal indít videóblogot vagy ilyen normális blogot esetleg instagram oldalt. Szerintem mindenki a saját boldogságáért felelős csak, és egy blog, vlog vagy fotó nem felelős ezért vagy nem tehető ezért felelőssé soha. Saját magamat, gondolataimat szeretném itt kifejezni, és az, hogy másból ez milyen érzéseket vált ki, majd remélem leírja kommentben vagy üzenetben, és beszélhetünk róla, de ez biztos mindenkinél más lesz. És az sem izgat, hogy a blogolás kiment a divatból, és már mindenki egy kamerába beszél. Én így érzem jól magam. Azt olvastam amúgy is valahol, hogy az olvasást már egyre kevesebben űzik. Nem mondom, hogy a blogom egy okkal több, hogy mégis elkezdj olvasni, de jó lenne, ha később egy ilyen okká válna, ha majd feltöltöm tartalommal.

Legyen szép napod!

hajnaliharmat